„VÁCUP SPORT” címmel új videós podcast-sorozat indult, amelyekben bemutatják a város és környékének sportolóit.
Az első adásban Szőllősi István paralimpikonnal és edzőjével, Magyari Zoltánnal beszélgetett Molnár J. Péter, a sorozat állandó riportere.
Szerinted mennyire van fókuszban a parasport? Hiszen 4 évente van paralimpia, akkor jobban figyelnek rá az emberek, de a két paralimpia között is nagyon erős felkészülés kell ahhoz, hogy meglegyen az eredmény. Akkor is van elég fókusz a parasporton?
M.Z.: Én 2020-ban kapcsolódtam be a paraatlétikába, előtte mi Pistivel csapattársak voltunk, én is súlylökő voltam Szikora Gyulánál, Pisti korábbi edzőjénél. A róla elnevezett csarnokban ülünk most. Néhány évvel ezelőtt mondhatjuk, hogy nem volt akkora fókusz a paraatlétikán csak 4 évente, viszont a Magyar Paralimpiai Szövetség mostani vezetőségének hála, hogy kialakítottak egy olyan támogatási és versenyeztetési rendszert, és itt nemcsak a magyar versenyekre gondolok, hanem a nemzetköziekre is, hogy közelítünk az ép sportolókhoz és azt a kiemelt figyelmet kapják már meg ők is. Nyilván ezért, ugyanúgy, mint az épeknek, nem elég négyévente bizonyítani, hanem évről évre kőkeményen oda kell tenni magukat, hogy kijussanak egy paralimpiára. És egyre nehezebb is náluk a kijutás bármilyen világversenyre.
Mennyire széles a paraversenyzők köre Magyarországon és milyen lehetőségeik vannak?
M.Z.: Ez is fejlődőben van, hogy milyen lehetőségeik vannak, mert egyre több városban, egyre több kisebb településen is kezdenek velük foglalkozni. Főleg az épek edzéseire integrálódnak be a parasportolók, és hála a Jóistennek egyre több helyen van erre lehetőségük nekik is az atlétikával foglalkozni. De ugyanígy mondhatom az összes sportágat is. Vannak speciális esetek, akiknek nem könnyű a helyzetük. Nekünk Pistivel könnyű a dolgunk, mert ha van mondjuk egy súlyemelő edzés, akkor az ép csoportomba be tud csatlakozni, megvan a párja, hogy kivel dolgozik együtt és húzzák szépen egymást előre, úgyhogy nekünk könnyebb a helyzetünk. De nyilván vannak speciális esetek, ahol ez nehezebb, de minden régióban - ha nem is minden városban - meg tudják találni azt az embert, akihez be lehet kapcsolódni.
István, te miért épp a súlylökést választottad és miért parasport? Hiszen, ha valaki rád néz, akkor nem tudná megmondani, hogy te parasportoló vagy.
Sz.I.: Én 2007-ben csatlakoztam Gyula bácsihoz, itt Vácon, a Pivár Ignác iskolában a tanárnőm hozott ki engem a pályára és így ismerkedtem meg Gyula bácsival és az edzéssel is. És közben megszerettem az edzőtársakat, az edzést is, és minél többet edzettem, fölhoztam az edzési munkával, meg a súlylökéssel is, úgy közben a Gyula bácsi segített abban, hogy el tudjak helyezkedni, mind a súlylökésben, mind a súlyemelésben is. Én tanulásban vagyok akadályozott, nehezebben tanulok és nehezebben tudom feldolgozni azokat a dolgokat, amiket más gyorsabban tudna megtanulni vagy értelmezni.
Az, hogy el kezdtél sportolni és ilyen szinten sportolsz, ahogy, ez segített-e neked elfogadni az állapotod vagy még jobban kihozni magadból, ami benned van?
Motivált engem az edzés, az edző, a mostani edzőm is és arra késztet engem, hogy minél többet járjak le és tudjak magamból kihozni. Élveztem az edzéseket, élveztem a versenyzést és minél többet jártam le edzésre, annál többet tudtam elérni jó helyezésben és méterben is a versenyeken. Azért szerettem lejárni az edzésekre, mert tudtam barátokat szerezni, meg tudtuk egymást motiválni, segíteni egymásnak és nagyon jó volt így fejlődni.
Egy parasportoló hogyan tudja összeegyeztetni a hétköznapi életét a sporttal? Hiszen azt látjuk, hogy azoknak, akik ilyen szinten sportolnak és nem kényszerülnek együtt élni valamilyen más testi problémával vagy észbeli, képességbeli problémával, azoknak sem egyszerű.
M.Z.: Nagyon nehéz összeegyeztetni a Pityunak a sportot. Másrészről viszont mivel ő annyira súlyt szeretne lökni és annyira sikeréhes, ezért ő mindenen keresztül megy, hogy ő súlyt lökjön és az edzésen megjelenjen. Neki az edzésmunkájával panasz nincs, ha ő ott van az edzésen, akkor ott nem lehet panasz és ő ezzel áthidal mindent. De nyilván neki általában fizikai munkát kell végezni, most szerencsénk van azért is, hogy nem kell fizikai munkát végezni. De az időbeosztása eddig is olyan volt, hogy két műszakban dolgozott, este-reggel, tehát keveset aludt, nem tudott úgy regenerálódni, pihenni. Minden sportban úgy van, így a parasportban is, hogy minél magasabbra szintre jutsz el, annál nagyobb támogatási kört tudsz bevonni, egyre jobban tudsz fókuszálni a sportra. Most a Pityu, hogy ötödik lett a paralimpián, most már tud szerezni támogatást, de még nem tart ott, mint például Eckler Luca, aki megnyerte az olimpiát tavaly, meg világcsúcstartó, neki nem kell már másra koncentrálnia, csak a sportra.
Itt Vácon, a Váci Reménység Egyesület felkarolja ezt az egészet, a parasportot már jóideje próbálja elfogadottá tenni, lehetőségeket is megadni. Most már egy kiváló sportközpont is a rendelkezésére áll. Mennyiben módosultak a lehetőségek azóta, amióta ezt a sportközpontot átadták?
M.Z.: Nyilván összehasonlíthatatlan, itt Szikora Gyula nevét kell megint kiemelnem. A parasportolókat ő az, aki behozta, ő karolta fel ezt az egészet és kezdte kiépíteni és húzta fel arra a szintre, ahol most van. Mi az ő munkáját visszük tovább. Tehát gyakorlatilag én a sajnálatos halála miatt örököltem meg a Pistit. Mi itt az edzésen ismerkedtünk meg és együtt emeltünk súlyt, együtt löktünk súlyt, mert akkor még én is aktív voltam és aztán 2015-ben elkezdtem edzősködni és a tanítványom révén maradt a súlylökés. Így visszük tovább Gyula bácsinak a hagyatékát és őérte is küzdünk, hogy minél jobb eredményt érjen el a Pityu. Nyilván az, hogy ilyen lehetőségek vannak ez már mindenre elég. Tehát itt aki eredményt akar elérni, annak a lehetősége már mindenre megvan, minden adott.
Neked mit jelent az az időszak, amióta az olimpián alakítottál és elértél ilyen helyezést, amilyet? Mennyire lett más az életed azóta?
Sz.I.: Nagyon nagy motivációt adott az olimpia nekem, hogy együtt harcolhattam az olimpián az ellenfeleimmel és hogy mennyit kell még küzdenem és edzenem, hogy olyan szintre eljussak, mint ők. Egy olyan nagy élményt adott az olimpia, hogy kijutottam az olimpiára és hogy láthattam olyan embereket, akik csomó olimpián kinn voltak. És már pontosan tudják, hogy mit hogyan kell csinálni, meg a versenyen láthattam őket versenyezni. Hála Istennek megtapasztaltam, hogy ezek közül mit, hogyan kell csinálni a következő paralimpián majd Párizsban.
Néhány olimpia azért még van benned. Mi a cél? A dobogó legfelső fokát célzod meg vagy megelégednél valami kevesebbel is?
Sz.I.: Én azt szeretném, hogy olyan szintre eljussak Magyari Zoli edzőmmel, hogy Párizsban egy dobogós helyet, esetleg egy első helyet el szeretnék hozni. És még három-négy olimpián szeretnék részt venni.
A körülötted élők, családod, barátaid hogyan értékelik ezt a munkát, amit te beleteszel ebbe a sportba?
Sz.I.: Segítőkészek, a családom is és elfogadják azt, hogy én mennyit vagyok távol és hogy mennyi munkát kell beleraknom az edzésekbe, hogy jól teljesítsek. És hogy minél több helyen tudjak részt venni a versenyeken.
A munkát mennyire kell másként szervezni egy parasportoló esetében, mint az ép sportolók esetében?
M.Z.: Ez attól függ. Az én esetemben és Pityu esetében semennyire, mert a Pityu egy egészséges ember fizikálisan. Ő ugyanazokat a gyakorlatokat megcsinálja. Én dobóedző vagyok, de gerelyhajítókkal foglalkozom 99%-ban. Egyedül a Pityu, aki a súlylökő nekem, meg van még egy gerelyhajítóm, aki szintén becsatlakozik a súlylökésbe. De inkább azért, hogy a Pityu ne egyedül lökjön súlyt és hogy legyen ott is valaki vele. A Pityunak nyilván a többi sportolóhoz képest egy picit a súlylökésre nézve más gyakorlatokat kell végezni, de nem azért, mert ő parasportoló, hanem azért, mert súlylökő és nem gerelyhajító. Meg nyilván egy dobó edzésen úgy van, hogy a többiek gerelyt hajítanak és ő akkor jön, amikor a többiek végeznek. Utána ő kezdi a súlylökést, ez szervezés kérdése. Nyilván egy kerekesszékes sportolónak hogyha az edzőjét megkérdezed, akkor azt mondja, hogy teljesen más, mert teljesen más gyakorlatokat kell neki kitalálni. Nekem nem kell kitalálni, mert ő mindent meg tud csinálni, amit egy ép ember. Így azért nekem könnyebb dolgom van.
Ember és ember között mennyire alakítja a kapcsolatokat a parasport? Most nem feltétlenül az Istvánról van szó, mert ő tényleg teljesértékű munkát tud végezni. De azok, akiknek tényleg nehézséget okoz bekapcsolódni az emberek közötti hétköznapinak mondott kommunikációba, ami nekünk az, de nekik azért nehézségeket jelent, mennyit tud építeni az ember közti kapcsolatokban ez a sport?
M.Z.: Abszolút jó hatással van az épekre és a parákra egyaránt hogyha szépen ez így integrálva működik. Mi is a legutolsó edzőtáborban, ahol voltunk, nekem az ép csapatom is ott volt, meg ott volt a teljes paraatléta válogatott országos szinten mindenki. Ott segítenek is egymásnak, akár hogyha egy fekvenyomó gyakorlatról beszélek, hogy odamegy a para az épnek segíteni vagy fordítva. És már kialakul egy kommunikáció. Egyébként nagyon érdekes, hogy az ép versenyzőkre nagyon jó hatással van, hogyha odamegy például az Ambrus, aki szintén váci parasportoló, kerekesszékes és mondjuk 120 kilóba beledurrant hármat az hihetetlen pluszt ad egy ép sportolónak, hogy nézi, hogy nekem semmi bajom, akkor aztán én is megcsinálom, amit ő megcsinált. Minden parasportoló mögött van egy egyedi sztori. Szerencsére szívesen mesélik el és ha azt elmesélik, akkor elgondolkozik az ember, edző és tanítványa egyaránt és nagyon jó hatással van mindenkire.
Hova tud kifutni Magyarországon a parasport? Azt már látjuk, hogy igen komoly eredményeket tesznek le a parasportolóink is, nemcsak az ép olimpián jönnek az eredmények, hanem itt is. Mennyire tud Magyarország az éremtáblázaton még előrébb lépni a mostanihoz képest?
M.Z.: Én úgy gondolom, hogy elkezdődött egy építkezés. Négy-öt évre visszamenőleg biztos, amióta én jobban belekapcsolódtam ebbe a témába. Azóta látni a fokozatos építkezést, lehet is látni, hogy évről évre fejlődik a parasport, az elfogadottsága, támogatottsága és ezáltal az eredmények is. Az infrastruktúra is mindenhol, országszinten minden sportban fejlődik. Szokták a focit emlegetni, hogy ott hogy fejlődnek a stadionok, és ez sok embernek negatív. De ugyanígy minden sport infrastruktúrája fejlődik. Ami, én azt mondom szerencse, mert én a sportban nőttem fel, abban dolgozom, ez a szerelmünk, úgyhogy mi ennek nagyon örülünk. Mivel még mindig most épülnek ezek Pesten, vidéken még egy 4-5 évig biztos, hogy ez folyamatos lineáris növekedés lesz. Aztán hogy mi lesz akkor, majd meglátjuk, de szerintem még van tartalék, hogy lépni fogunk előre az atlétikában és a teljes vertikumban. A következő egy-két olimpián biztos.
Neked mennyi éved van még a sportban? És mi az, ami mikor lezárod a sportpályafutásodat elégedettséggel tölt majd el?
Sz.I.: Nagyon sok tervem és célom van még mind súlylökésben, mind súlyemelésben is. Súlylökésben el szeretnék érni 18-20 métert. Meg kell tennem mindent, hogy ezt elérjem. Súlyemelésben is vannak céljaim. Amíg ezeket a célokat meg nem csinálom, addig nem szeretném befejezni. Ha mondjuk 50-60 évesen már nem tudok 13 métert lökni, akkor hobbi szintre veszem vissza a sportot.
Köszönöm szépen, ez akár végszónak is jó, hiszen mindenkinek jó motivációt adhat az, hogyha egy olyan ember, aki igen komoly munkát tesz abba, hogy eredményeket érjen el azt mondja, hogy 50 éves koráig mindenképpen szeretné folytatni.
Köszönöm még egyszer, hogy végig hallgatták ezt a műsort Rövidesen jelentkezünk majd következővel is, ahol a váci sportélet egy újabb szegmensét mutatjuk majd be.
A teljes videó megtekinthető az alábbi linken:
https://www.facebook.com/vaconline.hu/videos/453158419596768