Fábián Fédra: Reménység csillagai sorozatunkban hónapról hónapra érdekes és példaértékű személyiségeket próbálunk bemutatni mindenki számára. Megtiszteltetés számunkra az, hogy Egyesületünk vívó szakosztályában egy kiváló olimpikon edző neveli a gyermekeinket, Csongrádi László. Szeretettel köszöntelek. A vívás, ahogy én nézegetem, amatőr szemmel egy technikai jellegű küzdősport, ahol két személyiség küzd meg egymással, mind az erejével, eszével és a ravaszságával. Számodra mit jelent a vívás?
Csongrádi László: Tizenegy-két éves koromban találkoztam ezzel a lehetőséggel és olyan szinten a közösség magával ragadott, hogy a mai napig nem tudok tőlük eltávolodni semmilyen módon, bár ez a covid helyzet az elmúlt időszakban ezt sikeresen megtörte, de remélem, túl vagyunk rajta. Mindent jelent nekem. A gyerekkoromat ebben töltöttem el. Persze nem csak ebben, de főleg.
Szerencsére egy olyan családba születtem, akik támogatták, engedték és ki tudtuk gazdálkodni ennek a hátterét. Én Rákospalotai voltam, vagyok ma is. Először elvittek autóval, akkor volt új a 850-es Fiatunk. Elvittek. A második alkalommal - nem tudom -, hogy ki apám, anyám - valamelyik eljött velem a busszal, hogy így kell menni. Többet nem. Mentem a magam útján.
F. F.: Az Újpesti Dózsa színeiben kezdted el a pályafutásodat.
Cs. L.: Igen.
F. F.: Az egy dolog, hogy eljutottatok oda, és a szüleid támogattak abban, hogy te ott legyél, de azért biztos, hogy kellett valami meghatározó személyiségnek, edzőnek lenni ahhoz, hogy te ott is ragadjál és hogy az életed erről szóljon.
Cs. L.: Igen, nagyon sok meghatározó személyiség volt, utólag visszagondolok, de a legmeghatározóbb természetesen az, akinek a kezei közé kerültem. Az az edző, Jakab László, ő hála Istennek még él. Hét és fél évet voltunk együtt, tanítgatott, és ment, ahogy ment, majd átkerültem máshoz. Közölték velem egy verseny után, hogy akkor a döntés így van, holnaptól őnála leszel. Hát én abbahagytam volna. Én egy ilyen törékeny, fejletlen kisgyerek vagy fiatalember voltam, mindig későn érő voltam, de nálam érzelmileg meghatározó volt mindig a történetben az, hogy kötődöm ahhoz, aki ezt az egészet viszi, én a mai napig kötődöm a Jakab Lacihoz, tartjuk a kapcsolatot. Angliából is hív, de ha nem, akkor hívjuk egymást a családjával, megkértek valamikor, hogy legyek az egyik unokája keresztapja.
F. F.: Újpesten meddig voltál, milyen eredményeket értél el, aztán utána hova sodort az élet?
Cs. L.: Gyakorlatilag végig újpesti voltam, vagyok ma is. A klub javasolta, vagy mondta ezt ki, hogy én örökös tag vagyok. Újpesti voltam, nem azért szűnt meg, mert ma ez elég divatos, hogy az érdek, meg az előrelépés függvényében az ember klubot változtat, meg edzőt változtat. Én nem változtattam. Engem erővel tettek, de jó helyre tettek végső soron, a világ legjobbjához kerültem, és aztán tanultam olyan dolgokat, amit valószínűleg soha nem tanultam volna meg. Én Dózsásnak mondom, mert menet közben változott vissza a neve a háború környéki, régi eredeti UTE névre, mert a szocialista időszakban Újpesti Dózsának hívták ezt a klubot. Akkor került szóba, hogy nem maradnék tovább, amikor egyébként az olimpián, ahol egyből egyszer voltam olimpiai résztvevő, és az ottani csapattársam menet közben klubvezetővé vált. Ő volt az elnök, és behívott, mondta, hogy Csongikám, olyan csapatot építenénk a jövőben, mert bent voltam a Dózsa első hadcsapatában, és hogy nem lennél benne, mert a fiatalokra jobban kéne a hangsúlyt tenni. Hát mondom, rendben van. Mondta nekem, hogy legyél te a szakosztály vezetője, mondtam, hogy szívesen, de én nem hagynám abba, én szeretnék még versenyezni. És ha úgy adódik, ha indulhatok a versenyeken, a felkészülés az az én dolgom, Ezt nem lehet itt. Hát mondom, akkor maradnék. Na jó, de nem leszel a csapatban. Kértem, hogy akkor kerítsünk egy lehetőséget arra, hogy én tovább versenyezzek. Ezek az elnökök, régi vívók jó viszonyban voltak egymással, a Vasasnak az akkori szakosztályvezetője, Meszéna Miklós volt, jó viszonyban, én is személyes jó viszonyban voltunk egymással, megegyeztek egy vívónadrágban, jóllehet akkori értékem, ez valamikor '92 környékén volt, '92-es olimpia környékén volt, hogy egymillió forint akkor nem volt kevés pénz, az volt az átigazolási értékem. És egy vívónadrág áráért átmehettem a Vasasba, ahol két szezonon keresztül voltam csapattal, aztán ott is alakult a helyzet.
A Vasasnak nagyon fontos volt, hogy egy ilyen szintű versenyző legyen a feltörekvő fiatalok számára.
F. F.: Példakép.
Cs. L.: A Ferjancsics Domonkos, a Körmöczi Gábor volt akkor ez a két név, aki számított a klubban, a Domokosnak a későbbi sikereit, meg eredményességét a benne lévők úgyis ismerik. Idehaza nemzetközi szintű olimpiai negyedik volt. Jó, elmentem, rendben van, de amikor azt tapasztaltam, hogy az én vágyaim, az én érdekeim szinte semmilyen módon nem kerülnek szóba, meg előtérbe, tehát engem átlépnek, mert minden a fiatalokra, ami jó, de hát azért én se voltam még a koporsó szélén, és voltak még ambícióim is. Volt ebben konfliktus, ott edzésen, mert közben elkezdtem dolgozni edzőként a BSE-ben, ami közel volt. Úgy kerestem a lehetőséget, de mellette vállalkozóként riasztót szereltem, Ez egy ilyen időszak volt, és végül is a Vasasból azért jöttem el, mert nem tudtam a szakosztályvezetővel, nem a klubbal, a klubvezetővel, a szakosztályvezetővel nem tudtam megértetni azt, hogy nekem dolgoznom is kell. Tehát nem tudok ott lenni minden edzésen, mint ahogy ő azt gondolta. Heti hármat vállaltam, voltam négyszer, és az neki kevés volt. Hát mondom, akkor fölálltam. Köszönöm. Nem szerettem azokat a szavakat, amivel ott úgy vitatkoztunk, és fölhívtam a mindig is jó barátom, Gémesi Gyurit. Azt mondja, Gyere! Én azóta Gödöllői vagyok. Átigazoltam így a Gödöllőbe, így lettem Gödöllői. A mai napig az vagyok, jó viszonyt ápolok a klubbal, de közben azért én Dózsás vagyok.
F. F.: A szíved Dózsás maradt.
Cs. L.: Igen.
F. F.: Azért átugrottál egy hatalmas nagy eseményen az életedben. Az 1988-as szöuli olimpián győztes kardcsapatba 5. számú versenyzőként kerültél be. Bujdosó Imre, Gedővári Imre, Nébald György és Szabó Bence mellé, de aztán te lettél a főszereplő. Ahogy a kortársaid neveztek téged, ha a század eleji huszáros eleganciával vívott Csongi nincs ott akkor a lengyelek elleni negyeddöntőbe becserélve, és nem nyeri meg mindkét asszóját, akkor nincs aranycsapat, mert még a négy közé sem jutnak be. De azt hiszem, te a szovjetek ellen is kivetted a részedet a történelmi fordításból, úgyhogy ez egy nagy dolog, erre büszkének kell lenni, ez egy hatalmas eredmény.
Cs. L.: Persze, hogy hatalmas, az életemet meghatározó pillanata volt. Nagyon büszke vagyok rá. Valószínűleg azért ugrottam át, mert a kérdés nem erre irányult, hogy erről sokat meséljek, tudnék erről is sokat mesélni, fogok is, hogyha éppen kíváncsi rá bárki.
F. F.: Én arra lennék kíváncsi, hogy mit éreztél te ott, amikor kijutottál csereként, aztán rajtad volt a világ szeme?
Cs. L.: Ezt kezdjük azért az elején. Nagyon nehezen kerültem ebbe a csapatba. Kimaradhattam volna ebből a csapatból. A mai napig nagyon jó barátságot ápolok azzal a barátommal, a Varga Jóskával, akinek, sokunk szerint, ott kellett volna lenni. Szerintem nem biztos, hogy rosszabb lett volna a csapat eredménye vele. Ettől függetlenül ez így történt, de én bekerültem. Nem érdemtelenül és alaptalanul egyébként, azt hozzá kell tenni, mert a korábbi évek és az adott szezonnak is a teljesítménye alapján, ugyan pontszámban lemaradtam, de olyan minimális, tízezres nagyságú pontok mellett 20-30-50 ponttal maradtam le, gyakorlatilag azonos értékű teljesítmény volt mögöttünk. Ez a döntés született, mert két világbajnoki döntőm volt az előző évekből. Azt mondta nekem a szövetségi kapitány, Kovács Tamás akkor, hogy Csongikám, téged választottunk, de ne számíts főszerepre, tartalék leszel. Kétszer cseréltek, kellett becserélni, és amikor becseréltek, én egyszer sem kaptam ki sem a lengyelek ellen, sem az orosz csapat ellen. Azt azért hozzá el lehet mondani, hogy én vívtam az olaszok ellen, ott meg kivett a kapitány, mert két vereséggel kezdtem, két szoros vereséggel, de nálunk akkor az volt a törvényszerűség, ha nem voltál kiemelkedő karakter, tehát mint a Gedővári Imi, vagy a későbbi időszakból lehetne más neveket is sorolni. Vagy egy Szilágyi Áront akkor se venné ki, hogyha a keze-lába keresztbe áll, mert annak ereje van, hogy ő ott bent van. De ugye engem kivett. A helyemre visszakerülő Imre tökéletesen megoldotta a feladatot, megvertük az olaszokat, tehát tudtunk menetelni. Jó érzés tudni azt, hogy az én adottságaimból abban a helyzetben valóban a lehető legjobban tudta hasznosítani a csapat maga számára az én jelenlétemet.
Ennek a megelőző időszaknak volt sok érdekes epizódja számomra. Itt Vácon vagyunk, tudjuk azt, hogy itt az egész városvezetés, az emberek felfogása erősen kötődik a katolikus egyházhoz, egyházi központ, és azt nem fogom elfelejteni sosem, hogy amikor volt az a küzdelem, hogy kijusson ki. Az utolsó versenyen, az olasz verseny volt, mint mindig, májusban, és ott is egy találattal kikaptam a döntőbe jutásért. Az lett volna egy erős küszöb, hogy ha az megvan, akkor nincs probléma az én csapatba kerülésemmel, de kikaptam. Ez a furcsa, szoros helyzet alakult ki, és a kapitány elmondta az edzőknek ott a verseny után, hogy kit választ. De azt kérte, hogy a következő hétig, amit ki nem hirdeti, ezt hivatalosan addig mindenki tartsa meg. Kérdeztem a Csaba bácsitól, a mesteremtől, sétáltunk ott és kérdeztem az öreget, hogy mondja már meg Csaba bácsi, hogy végül is hallhatok-e nyugodtan, vagy inkább ugorjak ki vele. Nem mondta meg, csak annyit mondott, hogy Csongikám, nem mondhatom meg, de a felkészülést nagyon komolyan kell venned. És nem biztos, hogy végig sikerül majd mondani. A lényeg az, hogy ment le a nap, akkora volt, hatalmas, és ilyen vörös korom volt. Aranyfénye volt. És azt kértem, hogy Istenem, csak sikerüljön, és ha már sikerül, olyan színe legyen. Olyan színe. De hát sikerült. Ezt vágytam, nagyon fohászkodtam ezért, és akkor lezajlott ez az olimpiai esemény. Még a mai napig, nem tudom, hol, valakinek a nyilatkozatában találkoztam, ezzel, hogy valóban a sportágon belül se biztos, hogy volt ilyen kiélezett, veszett fejszenyele, tehát ennyire halott ügy, ahogy álltunk mi az olimpiai döntőben, 8-4-es orosz vezetésnél esélyünk nem volt. Abban a szisztémában gyakorlatilag ez nyerhetetlen helyzet. Ugyanakkor engem becseréltek, megnyertem, megnyerte a következő, és így szép lassan eljutottunk oda, hogy a Gedővári Imre föltehette a koronát a teljesítményünkre, és utólag végig gondoltam ezt, hogy a Jóisten azért megrángatta a madzagokat, mert jól ellopta, hogy mondjam, jó messzire elhúzta tőlünk a lehetőséget, de végül megkaptuk.
F. F.: Nagyon fontos volt a csapatmunka ilyenkor? Hogy egymásra odafigyeljetek. Ezt azért most is érződik minden egyes mondatodban, hogy igaz, hogy a vívás egyéni sport, de itt csapatban voltatok, hogy azért itt mégis mindegyikőtök odatette úgy magát, hogy a másikra is odafigyelt. Ez mennyire fontos számodra, hogy csapatban vagyunk?
Cs. L.: Számomra nagyon, de különbözőek vagyunk. Akár abból a csapatból, amiben én szerepelhettem, kis túlzással azt mondom, hogy mind az öt teljesen különböző karakter, és legalább kettőt ki tudnék emelni, de inkább hármat, vagy talán négyet, önmagamat leszámítva, akik azért egyéni sikereik is voltak. Nyilván én is szerettem volna egyéni bajnok lenni, de az egész életemet sokkal inkább meghatározták a csapateredmények és a csapatversenyek. Nem feltétlenül azért, mert gyenge voltam egyéniben. Nem voltam annyira - fogalmazzunk finoman, kemény karakter, aki bármilyen akadályon keresztül tudta magát lendíteni, még akár annak árán is, hogy a körülötte lévő csapattársak, vagy barátoknak az érdekét áthágja, vagy átmegy rajta. Ide ilyen kell. Ide kell egy nagyon erős, nagyfokú egoizmus, önzés, ki lehet ezt mondani, nem szégyen, ez mindenkiben van, csak nem mindenki vállalja. És akiben ez gyengébb, az könnyebben alulmarad. Ha bennem több lett volna ebből, mint ami volt, akkor egész figyelemreméltó eredményt érhettem volna el, mert voltak azért nekem nagyszerű sikereim. De az egyéni teljesítményt nézve közel nem olyan az eredménylistám ebben a tekintetben, mint annak a másik négynek abban a csapatban. Tehát még azt is lehet mondani, hogy ők azért egyéni karakterek voltak. Talán én voltam a legkevésbé az, de erre is szükség van. Ugyanakkor a csapatért, a közösségért mindig sokkal inkább tudtam tenni. Én biztonságban éreztem magam, hogyha körülöttem voltak mások, és hogyha megbíztak bennem és nem bántottak.
A gyerekeknek azt szoktam mondani példaként, hogy értsék ezt meg, hogy sosem voltam hegymászó, bár itt az előbb kitértünk, hogy volt egy ilyen furcsa helyzet az életben. De a hegymászó elindul egyedül, föl akar érni a csúcsra, nyilván sokkal könnyebben megy, mintha egy csapattal megy, összekötve kötéllel, láncokkal, ezzel azzal, hogy éppen milyen lehetősége van. De ha egyszer megcsúszik, akkor nem ér föl. Ha viszont összekapaszkodtok többen és figyelve lassabban haladtok, az egyik megcsúszik, a másik megtartja, a másik megcsúszik, a többi megtartja. Előbb-utóbb fölértek a csúcsra, és ezt szoktam mondani nekik, hogy ezért nem mindegy. A te karakteredet nem fogom rombolni, de ne feledd el, hogy egyedül nem sokra mész. Ez rám mindig jellemző volt, hogy én így gondolkoztam.
F. F.: Úgy látszik, hogy az élettől, a sorstól ezt a kihívást, ezt a küzdelmet kaptad, hogy ebben tudjál segíteni a mai fiataloknak és a jövő nemzedékének. Egy picit még térjünk vissza egy kicsit erre az elismerés dologra. Hogyan érezted akkoriban, mennyire adta meg mondjuk a nemzet az elismerést. Hogy érezted abban az időben, amikor 1988-ban hazajöttetek az elismerést az ország nevében?
Cs. L.: Én azt hiszem, hogy teljesen normálisan, ahogy az akkori szabályok, meg az akkori társadalmi szándék ezt előre jelezte, ezt mi megkaptuk, anyagilag is elismertek bennünket. Lehet szőrözni rajta, meg én is találnék mosolyogtató epizódokat ebben a tekintetben, de lényegtelen, azóta viszont van egy olyan társadalmi elismerés, meg megbecsülésünk van, és mi vagyunk ennek a haszonélvezői. Úgy tudom, hogy talán a világon mi voltunk először, akik ezt alkalmazták, egyedülálló volt az, hogy egzisztenciális szintű megbecsülésünk van. Havi lebontásban annyi pénzt biztosít számunkra a magyar állam, mint egy átlagjövedelem. Ami nem különösebb, de más ember azért nyolc órát, vagy többet áldoz az életében.
F. F.: Ti is sokat áldoztatok az életetekben.
Cs. L.: Igen.
F. F.: 2014-ben alakult meg itt a Váci Reménység Egyesület életében a vívó szakosztály, és a kezdetektől itt vagy jelen az egyesületünkben, amire mi nagyon büszkék vagyunk, hiszen amiket most itt mind-mind elmondtál, hogy egy kicsit jobban megismernek téged, látják, hogy egy olyan példaértékű embert sikerült ide a vívó szakosztályhoz hoznunk, aki bizony a jövő nemzedéke számára nem csak a vívást fogja megtanítani, hanem egy szemléletmódot, egy életlátást, ami nagyon fontos a mai fiataloknak. Te hogyan látod itt a Váci Reménység Egyesület életében önmagadat, mint edzőt.
Cs. L.: Szeretnék ennél egy kicsit jobb lenni, szeretnék többet adni, mint ami ma már megy, mert amikor az embernek romlanak a fizikai adottságai, akkor nem tudja azt bemutatni feltétlenül, amit én szívesen tennék, és korábbi edzői időszakomban meg is tettem. Olyan érzésem van, hogy a fizikailag ugyan nem teszem meg azt, amit korábban megtettem, de a szellemiségében, meg az edzés lebonyolításában sokkal értékesebb gondolatok jönnek elő és működik a történet. Azután, hogy itt letettem a névjegyet, tehát úgy döntöttem, hogy itt vagyok, nem is kérdés, meg megtapasztaltam, hogy milyen a közösségnek, a közösség vezetőinek a szemlélete. Nagyon hamar kimondtam azt, hogy mindenki nyugodt lehet, én nem akarok innen ide-oda kacsintgatni, engem nem visznek az egyéni érdekek. Sokkal fontosabb az, hogy egy nyugodt közegbe tartozom egy olyan közösséghez, ahol várnak. A többit én hozzárakom. Ahova én jártam, akár sportolóként, akár edzőként, a korábbi időszakban. Pontosan tudják azt, hogy ez mit jelent.
Egy másik közösséghez tartoztam körülbelül 20 éven keresztül. A mai napig , ugyan jó messze vannak, 250-300 kilométerről, rendszeresen minden évben jönnek, ilyen-olyan apropóból. Néhány évvel ezelőtt a 60. születésnapom heten jöttek el, hogy el ne felejtsem, hogy ők vannak. És amit ott az ő anyanyelvükön németül hangosan kiabálnak, ugyanezt magyarul kiabálják már a hozzám tartozó gyerekek, ha fölteszem a kérdést, hogy mi a legfontosabb szabály? Mi az első számú szabály?
F. F.: Mi az első számú szabály?
Cs. L.: Ha problémád van, ne tekingess se jobbra, se balra. Oldd meg magad. Én egyke gyerek vagyok. Nekem ez a szabály nagyon hamar érvényre került, mert ha valami problémám volt otthon, a szüleim. gyakorlatilag két munkahelyen dolgoztak, tizenhat órákat egész gyerekkoromban. Én úgy nőttem föl, hogy a szüleimet csak hétvégén láttam, amíg nem versenyeztem, mert akkor meg én mentem el otthonról.
F. F.: Most itt a vívó szakosztályban a vívás az egy tág fogalom. Most kard és tőr oktatás van. Melyik a te specialitásod?
Cs. L.: Nem mondanám specialitásnak, de valóban a lelkem közepe a kardvívás, mivel én magam is ezzel foglalkoztam. Azt nem mondom, hogy nem értem a szabályrendszerét a tőrvívásnak, meg a párbajtőrnek is úgy, ahogy most már, mert azért az ember ezt csak így odafigyelve tanulja. Semmit nem könyvből tanultunk annak idején. Azóta már azért néhányszor elolvastam a szabálykönyvet. De a specialitásom az a kardvívás. Egyértelműen a kardvívás. Ha szükség van rá, akkor tőrrel és párbajtőrrel is foglalkoztam. Alapszintű dolgokat mutattam meg. Foglalkoztam gyerekekkel is, korábbi időszakban, de letettem a másik két fegyvert, mert nekem ez jobban esik a kezemben.
F. F.: Azt látom, ahogy szoktam figyelni az edzéseket, hogy nagyon szeretnek a gyerekek. Maradandót alkottál, én azt gondolom, és nagyon nagy elismerés számodra az, hogy a mai bolond internetes világban, ha szabad így fogalmaznom, azért ide tudod vonzani a gyerekeket, hétről hétre, hónapról hónapra is nő a számuk. És ahogy te mondtad, várják, hogy megjöjjön az edző bácsi. Mik a következő tervek?
Cs. L. Nem bácsi, Csongi.
F. F.: Csongi, ő jön. Mik a terveitek most még itt a közeljövőben?
Cs. L.: A legközelebbi jövő az, hogy a hétvégén hosszú idő után először újra néhányan részt vesznek majd egy versenyen, és el fogom őket kísérni. Nincsenek különös elvárásaim. Én is kíváncsi vagyok, hogy hol tart ez a történet, de versenyzés nélkül ez a dolog nem létezik. Ez olyan, mint a szerelem csók nélkül, vagy bármilyen más hasonlatot hozzátehetünk. Távlati terv az, hogy legyünk többen, nem lenne nagy baj, hogyha találnánk olyan elhivatott, fiatalabb edzőt, komoly gondolatokkal arra tekintve, hogy ő edzőként működjön hosszabb időn keresztül. Tehát nem egy, de több is elférne, mert ebben a városban rengeteg gyerek van, hihetetlen aranyosak, értékesek, meg lehet őket nyerni. Ebben én nem is vagyok gyenge, bárhonnan elő tudnak engem húzni, és én húznám be a gyerekeket, de van, amit nem tudok már megoldani, és nem tudom a hátamra venni a hegyet. Ezt meg kell oldani, tehát ez is egy terv, legalábbis ez a vívó szakosztálynak kell, hogy legyen a tervei között. A versenyzéseket majd megoldjuk, fölépítem, szeretném, hogyha nem csalódottan mennének el, de mondom, senkinek nem fogom verni bottal a talpát, mert valami nem úgy alakult, az biztos.
F. F.: Csongi lelkesedésével szeretném lezárni ezt a beszélgetést, én azt kívánom, hogy még nagyon sokáig tartson ki ez a lelkesedés, és nagyon sokáig maradj itt velünk, mert nagyon fontos építőköve vagy a mi egyesületünknek és a mi vívó szakosztályunknak.
Cs. L.: Én legalább így remélem, hogy sokáig fog még ez a kapcsolat tartani, és szükség lesz arra, hogy idejöjjek.
F. F.: Köszönjük szépen, bizony szükség lesz.