Reménység Csillagjai címmel elindítottunk egy rovatot, aminek az a célja, hogy a Váci Reménység Egyesület csillagjait, reménységeit kicsit közelebbről mutassuk be mindenkinek. A sorozat harmadik részében Lábai Miklós, az Egyesület asztalitenisz szakosztályának vezetője, valamint Budavári Attila asztaliteniszező volt a vendégünk.
Fábián Fédra: A legutóbbi rovatunkban az atlétika szakosztály csillagait mutattuk be. Most az asztalitenisz szakosztályra esett a választás több okból is. A Reménység Egyesület életében a Lábai név nem ismeretlen, testvérről testvérre, apáról fiúra szállt a Reménység szeretete. Az asztalitenisz szakosztály évtizedeken keresztül eredményeivel hírnevet szerzett a Váci Reménység Egyesületnek. A Reménységes csapat NB I-es kategóriában játszott éveken keresztül, és az idei esztendőben még nemzetközi sikereket is sikerült elérnie egy lelkes tagnak. Köszöntöm Lábai Miklóst, az asztalitenisz szakosztály vezetőjét és Budavári Attilát asztaliteniszezőt. Attila Brazíliában a siketolimpián képviselte nemcsak az Egyesületünket, hanem Vác városát és a hazánkat is. Én veled kezdeném Miklós az interjút, a beszélgetést. Az idei évben ünnepeljük az Egyesületünk 100 éves évfordulóját és ennek tiszteletére kiadásra került egy centenáriumi könyv. Ennek az egyik fejezetében te az édesapád emlékére írtál, neki címezve pár sort. Mit jelentett neked gyermekként a Reménység. Mit adott neked édesapád?
Lábai Miklós: A kérdés nem ér váratlanul, mert hiszen a könyvben is említettem erről egy-két dolgot. Igazság szerint én 7-8 éves voltam, amire talán hatéves koromra, meg még talán ötéves koromra is visszaemlékszem, főleg a Cziffra-kertre, mert oda jártunk sokat. Tulajdonképpen ezek hétvégi összejövetelek voltak, amiken tulajdonképp ez az összetartozásról szólt és a vidámságról. Gyerekfejjel talán nem értettem azt a néha suttogó beszélgetést, ami ott elhangzott, mert az '56-os betiltást követően is mi ott összejöttünk, bizonyára olyan dolgokról beszéltek, amik súlyos problémák voltak abban az időben. De folyamatosan jelen volt a Reménység, hiszen édesapám titkárként is működött. Ennek megvoltak a hátulütői, későbbiek folyamán, de ahogy újjáalakult a Reménység, onnantól kezdve apám szárnyalt, és bíztatott minket a nővéremmel, hogy igenis vegyünk részt a Reménység életében. Különféle rendezvényeken megjelentünk, tagdíjat is fizettünk. Aztán a '91-es évben visszakerült a pingpong a reménységhez, és így én is bekerültem a főáramlatba.
F.F.: Édesapád, János a focit erősítette itt az Egyesület életében. Hogyhogy neked a pingpongra esett a választás és nem a futball iránt érdeklődtél jobban?
L.M.: Ez már sportpolitika, én úgy gondolom, mert már akkoriban mondta apám, hogy a foci manapság nem arról szól, mint régen, az ő idejében. Ő a negyvenes évek elején volt focista, nem csatár volt, összekötő volt, bal összekötő, ha jól tudom, vagy jobb összekötő helyen játszott, de nagyon jó focistának említették. Mentem ide-oda, Dunaújváros vagy Szeged, csomóan említették apám nevét, tehát nem, mint Lábai Miklós pingpongost, hanem mint Lábai János fiát értékeltek.
F.F.: De azért mégis mi az, ami megragadott téged a pingpong világában?
L.M.: Édesapám jóban volt az akkori edzővel, gyerekkori barátok voltak és én 12 és fél éves voltam, amikor megkérte azt az edzőt, Pálfi Károlyt, hogy nézze meg, hogy mit lehetne ezzel a gyermekkel kezdeni, mert szerette volna, ha versenyszerűen sportolok, és hát így alakult. Aztán ott is ragadtam 1963-tól.
F.F.: Azóta is űzöd ezt a sportot, és lelkesen igazgatod a fiatal reménységek jövőjét.
L.M.: Tulajdonképpen nem csak igazgatom, én magam is játszom, bár idén még nem vettem részt bajnoki fordulón, átadom a helyet a fiataloknak. Csak akkor szállok be, ha nagyon muszáj.
F.F.: Említettem itt, hogy éveken keresztül NB I-es csapat volt a Váci Reménység Egyesület asztalitenisz szakosztályának a csapata. Melyik volt az a legemlékezetesebb verseny ezek között a versenyek között, amire olyan nagyon szívesen visszaemlékezel, talán azért, mert már azt hittétek, hogy elveszítitek, vagy azért, mert akkora harc volt, egy olyan csapatot győztetek le, akire nem is gondoltatok volna. Van ilyen az emlékezetedben?
L.M.: A következőt tudom mondani erre, hogy nagyon sok ilyen pillanat lehetett, de így most én nem fogom fölidézni, mert ez így nem jön be pontról pontra, hogy mikor volt ez, tehát annyira sorsdöntő, emlékezetes nem volt. Körülbelül 2003-tól 2015-ig voltunk mi NB I-esek, és egy negyedik helyünk volt NB I-ben, ami a legemlékezetesebb számomra. Ez volt a legnagyobb eredményünk. Ennek emlékére én csináltattam is a fiúknak, mert lemaradtunk a dobogóról. Egy negyedik helyezettes érmet, csináltunk egy ilyen kisebb fogadást, és akkor ott átadtam nekik az érmet. Talán ez az, ami nekem egy emlékezetes pillanat.
F.F.:Aktív egyesületi tag vagy a szakosztályban ott vannak gyermekek, az utánpótlás. Hogyan tudod őket biztatni? Mit tudsz nekik mondani, hogy nekik vajon mit jelent az, hogy száz éve él a remény?
L.M.: Sajnos ez egy kicsit elsikkad így a hétköznapokban, mert heti két edzésünk van. A heti kétszer két óra, amiből az aktív játék kétszer másfél óra, ott ideologizálni, vagy éppen erőnlétet fejleszteni vagy tényleg erkölcsi nevelést adni a gyerekeknek, csak úgy lehet maximum példamutatással, vagy az ottani viselkedés szigorításával. Szóba kerülnek természetesen az eligazítások alkalmával a Reménység rendezvényei, kezdve ugye a koszorúzásoktól, október 23. vagy március 15. Ezek szóba kerülnek, de természetesen nem olyan hangsúllyal, mint mondjuk iskolában, vagy teszem azt egy családi beszélgetés során. Ez egy egyesületi vagy szakosztályi lét. Itt csendesebb ez a vonal sajnos.
F.F.: Én mégis azt gondolom, hogy példaértékű, amit jó magad és a családod is végig vitt az évtizedek során, hiszen egy jó dologban kitartóak voltatok, és hittétek azt, hogy jobb lehet, ahogy azt édesapád is tanította, hogy jót tenni és hinni kell.
L.M.: Így, ahogy írtam, igen.
F.F.: Budavári Attilára nagyon büszkék lehetünk, hiszen a mai fiatalság számára a te elért eredményed, és azt, hogy kitartó vagy a sportban, ez szintén példaértékű. Említettük, hogy a sportpolitikát, hogy az asztalitenisz azért nem éppen a legfelkapottabb sportág, mégis amikor gyerek voltál, akkor ezt választottad. Mióta is vagy itt az egyesületnél?
Budavári Attila: 1985 óta. Én is édesapám révén kerültem be a sportágba. Ő benne volt a Pest megyei szövetségben abban az időben, és akkor ő általa még a mezőgazdasági szakközépiskolában volt az edzéslehetőség, oda levitt és ott is ragadtam. Azóta is folyamatosan, heti rendszerességgel játszok.
F.F.: Neked mi az asztaliteniszben a szépség?
B.A.: maga a sport, maga az önfegyelem, az edző, a barátok, tehát minden, minden. Nemcsak sport ez, hanem ahogy a Miklós is említette, vannak összejövetelek évzárók.
F.F.: Az évek alatt ki volt a példakép? Ki az, aki inspirálta abban, hogy eljussál egy szintre.
B.A.: Példaképet nem tudnék mondani. Maga ez az olimpiai részvétel, ez egy pici inspirációt adott, tehát többet játszottam, többet készültem.
F.F.: Most voltál Brazíliában, ez volt a siketolimpia. Ezt azért megelőzte több nemzetközi verseny még, igaz? Volt egy Európa-bajnokság.
B.A.: Volt egy Európa-bajnokság, igen. Igazából 2018 óta vagyok hallássérült válogatott. Egy Európa-bajnokságon és egy siket olimpián vettem részt. Az Európa-bajnokságon ott a legjobb eredmény, hogy férfi egyéniben bejutottam a 16 közé. A siketolimpián pedig Vegyes párosban a nyolc közé jutottam be, és férfi egyéniben szintén a tizenhat közé jutottam be. Számszerűsítve, vegyes párbajban az ötödik lettem, férfi egyéniben pedig a kilencedik lettem. Tehát itt nincs helyosztó.
F.F.: Azoknak azért egy kicsit mondjuk el, akik nem tudják, hogy milyen ellenfeleid voltak, kikkel kellett megküzdeni?
B.A.: Férfi egyéniben, csoportmérkőzések során játszottam egy francia, egy görög és egy tajvani ellenféllel. A görög és a francia srácot megvertem, a tajvanitól kikaptam, csoportmásodikként továbbjutottam. Ott a főtáblán egy japán ellenféllel kellett volna játszani, aki Covid végett nem tudott kiállni, így szerencsés győztesként tovább jutottam. Ott viszont egy ukrán fiútól kikaptam viszonylag simán. Vegyes párosban, ott a szintén Covid végett a nigériai ellenfél első körben nem jött el, a második körben egy indiai párost vertünk meg. Így bejutottunk a nyolc közé, ott viszont a szlovák párostól, a kiemelt szlovák párostól viszonylag simán kikaptunk. A fiú ott meg is nyerte a férfi egyénit, a lány meg a női egyénit, de a vegyes várost nem nyerték meg, csak harmadikok lettek, de ők voltak az első kiemeltek.
F.F.: Ehhez az eredményhez azért azt gondolom, hogy gratulálunk neked, mert azért ez egy nagyon szép eredmény. Beszéltünk arról, hogy az asztalitenisz nem egy olyan sportág, amire bárki bármikor szponzorációkat adna, felajánlana. Elég nehéz ezt így egyesületi szinten, és sajnos tudjuk Miklóssal, hogy nehéz megküzdeni a mindennapi gondokkal, hogy hogyan láttad, hogy nemzetközi szinten ez mennyire támogatott?
B.A.: Profizmus van, nagyon profizmus van. Nagyon-nagyon. A magyar szövetséghez képest például egy tajvani szövetség, vagy ukrán, tehát például az ukrán játékosok, azok három hónapig edzőtáborban voltak, 24 órás, ottlakásos edzőtáborban.
F.F.: És te pedig munka mellett?
B.A.: Munka mellett, igen.
F.F.: Saját költségből, saját szabadidődet feláldozva hoztál azért szerintem egy nagyon szép eredményt.
B.A.: A szövetségtől is kapok egy pici támogatást, felszerelést, de jórészt munka mellett, saját költségből igen.
F.F.: Én azt gondolom, hogy jó lenne, hogyha majd ez a videó olyan fülekre találna, aki szívesen szponzorálná ezt a sportágat, mert abból mindenkinek jó lenne. Te, a családoddal hogyan éled meg a pingpongot?
B.A.: Ők partnerek benne teljes egészében. Támogatnak benne.
F.F.: Azért azt vegyük hozzá, hogy kislányod van, aki pingpongozik.
B.A.: Ő is pingpongozik és atletizál is. Egy hónapja, igen. Tehát a párom is teljes egészében támogat ebben.
F.F.: Ha neked kellene megfogalmazni azt, hogy miért jöjjenek a fiatalok pingpongozni, akkor mi lenne az a biztató, egy mondatod, hogy a fiatalokat hogyan tudnád ösztönözni arra, hogy a pingpongot válasszák?
B.A.: Egy mondatban. Szerintem az egyik legjobb sport. Mind fizikálisan, mind szellemileg. Hát ezt szeretni kell. Alázat kell hozzá.
F.F.: Miklós, te kiegészíted még?
L.M.: Ezt tényleg egy mondatban nem lehet elmondani, mert annyira technikai sportág, hogy ehhez nagyon nagy kitartás kell. Itt részsikerekből kell táplálkozni folyamatosan, legyen az egy jó baráttal lejátszott jó meccs, vagy egy jó labdamenet, vagy egy inspiráló, világbajnoki mérkőzés, amit meg lehet nézni, vagy elmenni Magyarországon különféle nemzetközi eseményekre, tehát ezekből kell táplálkozni. Anyagi vonzata nem nagyon van ennek, tehát ebből nem lehet megélni Magyarországon. Szerintem az extraligás játékosok sem képesek ebből megélni. A válogatottak sem ebből élnek csak szerintem. Erre nincs nagy rálátásom, nem is akarok ebbe belemenni. Hát a játék szeretete, ez egy játszó sport, tehát ez nem egy erőlködős, legalábbis így a mi szintünkön, az NB-s szintig eljutni a mi szakosztályunkban is lehet. Itt a játék élménye a legfontosabb szerintem.
F. F: Nagyon szépen köszönöm nektek a beszélgetést. Azt gondolom, hogy tényleg példaértékű, amit ti itt véghez visztek, és az egyesületi életet, a Reménységet viszitek tovább, hiszen azokból, amiket itt mondtatok, most összefoglalom a játékosság, jót tenni másokért, a sportolás, a közösség teremtése, ezt mind ti megteremtitek az edzéseken, úgyhogy én ehhez még nagyon sok kitartást, nagyon sok sikert és egészséget kívánok!