Függelék 1,2,3,4

Dr. Vanyek Béla főiskolai tanár

FÜGGELÉK 2

Néma vagyok , és csak mint kő, Reménységet titkon rejtegető”

Mikor megnehezült az idők járása fölöttünk, mikor egy elveszett véres világháború súlya alatt nyögött a lelkünk, mikor testünket elsenyvesztette a sok szörnyű szenvedés nyomora: a magyar ifjúság sorsa felé terelődött a nemzet sorsán kétségbeesni nem tudó és nem akaró magyar lélek és ettől a (lelkileg-testileg) magyar ifjúságtól reméli a szebb magyar jövendőt. Ez a Reménység ihletett meg egy vácegyházmegyei papot, Dr. Vanyek Bélát, s az egész magyar Reménység egy darabját hordozó váci magyar ifjúsággal karöltve nem egészen két évvel a trianoni béke aláírása után, 1922. november 4-én testet adott az éltető Reménységnek, s a magyar Reménységnek megtestesült kis darabja a Váci Reménység Egyesület, mely dacosan kiáltja Trianon felé a „Tria non” – t; hogy „nem, nem, soha!”

A ház pedig, melynek alapköve vagyok, otthona a Váci Reménység Egyesületnek. Több annál: egyik pillére és fellegvára az egész Magyarország gondolatának, mentsvára a szebb magyar jövendőnek. Kőbe vésett gondolat, hogy amit a nyelvnek kimondania nem szabad, azt hangosan hirdessék e falak.

- Akik a Váci Reménységnek otthont adtak, bár nincs nevük, Fölépítik a nagy magyar Reménységet is.

- E falakból új szellem árad, mely megizmosítja karunkat, acélossá teszi akaratunkat, újra virulóvá és éppé a testünket, egészségessé és erőssé a lelkünket.

„ Sokat jelentő kő vagyok, sok magyar nagyon nagy Reménységet bátran hirdető.”

A fenti, kéziratban megmaradt – valószínű fogalmazvány – szöveg került elhelyezésre 1927. május 29-én vasárnap az alapkőletételi ünnepség keretében egyéb iratokkal, dokumentumokkal együtt az egyesületi székház alapkövében.

A kéziratot az újjáalakult egyesület részére Pálos Frigyes prépost úr adta át további megőrzésre, 1991. május 11-én.

Voltatok valaha tomboló viharban,
Földet remegtető rémes hangzavarban?
Mikor az égi tűz őserdőket irtott
S épen maradt fatörzs nem maradt csak itt-ott?
Amikor a paloták s gunyhók dőltek romba
És a bennük élő nem lelt irgalomra?
Mikor a jégeső végigvert a tájon
S nem maradt egy kalász messze láthatáron?
Mikor tönkrement a verejték gyümölcse
S nem volt vigasz, mely a szíveket betöltse?
Mert csak a ki egyszer ezeket átélte
Az tud vérző szívvel felnézni az égre.
Az tudja beszülni a menyboltnak kékjét,
Felhőkön áttetsző csillagoknak fényét.
A kit az élet már sokszor porba sújta,
Kinek szíve sajgott mély gyászba borulva,
Kinek gyakran kellett könnyeket törülni:
Az tud a lelkében remélve örülni.
Így örülünk mi is titeket itt látva,
A szomorú múltra ne tekintsünk hátra.

Mindenki szemében a remény tüze égjen,
Mint fényes csillag a sötét magyar éjben!
A hol összegyűltünk: a Reménység háza,
Reménység hozza hát szíveinket lázba!
Reménység egy dicsőbb, boldogabb, szebb honban,
Régi határok közt viruló szép honban!
S szívünk égő tüze messze-messze tájon
Rabtestvéreinknél szikrázva megálljon,
Hogy a remény tüze szökjön ott is lángba:
S higgyék, hogy nem lesznek soká rabigába!

Nekem, mint prológnak más óhajom nincsen:
Minden vendégünket áldja meg az Isten!
Azokat is kik lent ülnek szép rendben
E semmiből kinőtt ragyogó teremben,
Azokat is, akik itt fenn megjelennek
S részesei lesznek a legszebb sikernek!
Szent összetartásban edződjék a lelkünk.
S örüljünk, hogy végre így egymásra leltünk!
Lássák, hogy bármennyit szenvedett a magyar:
Ez a nép még élni s örülni akar!

Írta: Andor Károly 1928 januárjában a székház avatására

FÜGGELÉK 4