Előszó

ELŐSZÓ

A könyv, amit az olvasó most kézbe vesz, az első világháborút lezáró forradalom, majd nemzeti tragédiánkat jelentő Trianon után, a gazdasági csőd idején a reménytelenség korszakában kihajtott, virágba borult, majd nagyszerű gyümölcsöket termő váci „Reménység” története.
Akinek a szívéből ez a gondolat kipattant és aki mindvégig éltető lelke volt: dr. Vanyek Béla. Szánt szándékkal írtam, hogy szívéből pattant ki, mert rá is állt, ami Gárdonyi Szent Margit életét megörökítő regényének (Az Isten rabjai) utolsó mondata: „A szívet azért rejtette el Isten, hogy senki se lássa.”
Páncélba öltözött emberként élt, különösen azok szemében, akik élete utolsó két évtizedében látták, inkább csak látásból ismerték. Nem keresett barátságokat, alapjában szűkszavú, kimért egyéniség volt. A kanonoki ház kapujától a székesegyház sekrestyéjéig, valamint délutánonként a Karolina kápolnáig terjedt a napi útja, mert ott végezte szentséglátogatásait.
Mindenki csodálkozott, amikor 1966 tavaszán temetésére megtelt a székesegyház. Azokban az időkben Nagy Gézát kivéve kanonokot ekkora gyász nem kísért.
Ott még egyszer megelevenedett a múlt.
A fiatal néhány éves papot Hanauer püspök úr az egyházjog és egyháztörténelem tanításával bízta meg a váci Papnevelő intézetben. Dr. Vanyek Béla a kispapok körében keményszigorú a szaktárgyait következetesen megkívánó „professzor úr” volt. Azt senki sem tudhatta hogy az első világháború idején szentelődött, – nem gazdagságban, – de biztos anyagi körülmények között szolidan élő ötgyermekes újpesti polgári családban felnőtt ifjú levita lelkében milyen tervek voltak.
Az újpesti környezet, a munkások lakta peremváros gondjai az ő korában mégy oly friss, e problémák megoldását adó Rerum novarum enciklika, a század elején a kor kihívásait prófétai szemmel látó és a megoldásokat megfogalmazó Prohászka püspök, Zichy Nándor, Giesswein Sándor szelleme, az akkor létesülő legényegylet elemi erővel hatottak rá.
Most nagy élményünk lenne, ha hangszalagról hallhatnánk az ugyancsak szűkszavú bölcs főpásztor Hanauer atyai és a lelkes fiatal pap Vanyek Béla beszélgetéseit, amelyek nyomán zöld utat kapott álmai megvalósítására. Nagyon sokan a káptalan és a szemináriumi elöljárók értetlensége és kritikája mellett és ellenére nekivágni ennek az emberfeletti vállalkozásnak, de mindig maga mögött tudta püspöke atyai bizalmát, aminek mindenkor meg is felelt. Nem véletlen az alapítás elnevezése: Reménység.
A történéseket a könyv adja, ahogy az adatokat az író-szerkesztők összegyűjthették és most közreadják.
Dr. Vanyek Béla a Reménységben „Elnök úr” a cserkészek között „Parnok úr” volt, aki itt mindenki előtt nyitott volt, akihez bizalommal jöhettek és jöttek is, ugyanakkor hallatlan tekintélyt képviselt, amivel azonban nem taszított, hanem imponált, és mindennek ami a Reménységben történt az értékét növelte. Szociális gondoskodása, a szegények felkarolása nagyon következetes, igazságos és mindig diszkrét volt.
Az hogy Vác városának oly tekintélyes és etikus iparostársadalma volt, az az ő egyéniségének és elvárásainak, nevelésének köszönhető. Igaz hogy a szemináriumi elöljárók rosszallták „késő esti kimaradásait” de a Reménység székházat ő hagyta el mindig utoljára, jelenléte a rendnek és fegyelemnek biztosítéka volt.
Karkáptalanságom idején – és ennek immár negyven éve – egy ügyvéd visszaemlékezve azt mondta nekem, hogy a Reménység báljai mindig fölötte álltak rendezettségben, szellemben, fegyelmezettségben az egyetemista, az Emerikás rendezvényeknek. A Reménységnek mindig volt rendezőgárdája s ha ez kevésnek tűnt, megjelent Ő és egy csendes de határozott „marrs ki”-vel (az írás nem tudja kifejezni az enyhe raccsolást) pontot tett az ügyre. Egy ilyen kvalifikálás után visszakerülni a Reménység falai közé nem volt egykönnyű, pedig ott lenni rangot jelentett.
A futballmeccseken mindig az ellenfél kapuja mögött helyezkedett el. Feketereverendás alakja volt a mágnes, amely a gólokat vonzotta. Közben felöltője zsebében morzsolta rózsafüzérét, hasznosítva és megszentelve az idő múlását, ugyanakkor csendes jelenléte idegesítette az ellencsapat védelmét.
Hanauer püspök halála után elvesztette földi hátvédjét. Az új főpásztor dr. Pétery József megérkezése után szinte azonnal följelentés ment ellene. Szigorú, tárgyilagos kivizsgálás történt aminek diszkréciójára a püspök úr külön figyelt és ami mindenben igazolta, tisztázta Vanyek Béla személyét és a Reménység gazdálkodását. Az üggyel kapcsolatos aktákat egybekötve őrizte, az őt diszkrimináló személyek neveit soha el nem árulta. Végső rendelkezése volt, hogy ezeket az iratokat összekötve, olvasatlanul kell halála után elégetni. Tanúk jelenlétében ez meg történt. Még azt is hozzá kell tennem, hogy ugyanerre a sorsra jutott, az a soha még senkinél nem tapasztalt pontos elszámolás, amely a Reménység kezdeti idejétől indítva, majd később minden mozi előadásnál az eladott jegyek és azok bevételét és egyáltalán minden a kezén keresztül átment pengőt és fillért papírra vetett, – éppúgy mint kispap korától kezdve öregségéig pontosan vezetett lelki naplói, libellusai -.
Egy rendkívül tiszteletreméltó és tiszta papi egyéniség volt, amit elrejtett papi társaságban csipkelődő humorával. Jelenlétében soha kétértelmű vagy ízetlenkedő beszéd nem történhetett.
Még egyet: soha senkinek nem dicsekedett vele, hagyatékában találtam rá, – amellett a selyemszalag mellett, amellyel papszenteléskor az akkori rítus szerint a felkenés után a kezeket, a szentelő püspök átkötötte -, Hanauer püspök saját kézzel írt fogalmazványára, amely tanúsítja a nagy főpásztor iránta érzett bizalmát. Amikor Hanauer püspök ereje gyengülését érezve segédpüspököt kért a Szentatyától, első helyen dr. Kovács Vincét jelölte, második helyen dr. Vanyek Bélát. Miután megjött Róma rendelkezése, Kovács Vince lett segédpüspök, Vanyek Béla jutalom és a főpásztori bizalom jeleként megkapta a fogalmazványt. Ez minden kitüntetésnél többet érő volt számára.
Temetésén hatalmas tömegben voltak újra együtt a cserkészek, Reménység tagok, valahai legények már tisztes férfiak, nagyapák, családok. A gyászbeszédet a régi kispap, cserkésztiszt, majdan karkáplánja Boskó Vilmos kiskunhalasi apát-plébános mondta.
A háború s az elmúlt négy évtized sok mindent elpusztított és a feledés homályba zárt. A dr. Vanyek Bélát személyesen ismerők is lassan a múlté lesznek. Megtisztelő kötelességnek tekintettem, hogy előszóként e könyvhöz még emléket állíthattam a váci egyházmegye tiszteletreméltó papjának, a maga korában Vác legkorszerűbb lelkipásztorának, az ifjúság és iparostársadalom nevelőjének, az elmúló század váci egyházmegyés papjai között a legkiválóbbnak.


Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.